Utód, szavaim katonásak:

Mesém rövid és egyszerű.

Elestem, el én, e hazában.

E Tér nem az én temetőm.

Golyó terített le a réten

A jéghideg Moszkva alatt.

A télben a jég hidegébe

Leástak, a föld befogad.

S megvolt a rövid búcsúzás is,

Sirhantómat fedte sisak.

Homokhaloméj, január és

A hűs halom, ó, a sisak.

Nehéz feladat katonának:

Végső állásod odahagyd...

Ha bár ma se ért, aki láthat

Ki él, annak több a joga.

 

Cserébe viszont feledést nem

Ismer az a hely, ahol lenghet

A tűz, s Moszkva rengetegében

Egy sincs, ki elfeled engem.

Ha megjön az ősz öregasszony:

Márványon kongat a lépte.

Hagyom, hogy a fiának mondjon.

Szólít, hogy keljek fel, élve.

Odakinn erős, téli fagy áll.

Hallom, hív egy másik asszony.

Férje nevén is hozzám kiált,

Vár, kérlel, hogy hazahozzon.

Meg kell vallanom: vagyok árva,

Asszonyom nem volt, se fiam.

 

Talán ma se ért, aki láthat,

A Kreml fala bús, ez igaz.

Jön e századra század másik

Háborúra nem jut idő.

Sírhantom majd irígylik mások:

A síromat fogja a kő.

Fiát, az urát a könnyein át

Nem fogja senki se hívni

Az emlék tövis, rózsavirág

Lesz, tilos sírra kivinni.

Ami élet a sírban alszik

Tör sisakon, homályon át.

Fölötte fénylő fenyő magzik,

A Nap lassú meleget ád.

Hazai vadon majd láttat:

Fenyőt nevel föl a haza.

 

Talán az se ért, aki láthat

Ki él, annak több a joga.

 

Apáti Miklós fordítása

​

​